A gyapjú olyan, mint a tej
vagy a tojás: nem kell hozzá közvetlenül megölni az állatot, ahogy a húshoz. A
helyzet viszont az, hogy még a legszolidabb gyapjúfarm mindennapi rutinját is
állatkínzásnak minősítenénk, ha látnánk. Vagy másképp fogalmazva, ha az a
kutyánkkal vagy a macskánkkal történne. Az állatokat itt is a profitszerzés
eszközeinek tekintik.
A kicsinyeket elválasztják
az anyjuktól. A birkák szőrét elvileg lehet úgy vágni, hogy az ne fájjon nekik
és emiatt a többség abban a hitben ringatja magát, hogy ezzel nincs is semmi
gond. Azonban ami a valóságban történik, azt leírni is fáj. Olvasni is fájni
fog, De mindez össze sem hasonlítható azzal, amennyire nekik fájhat. A
birkanyírókat nem óránként fizetik, hanem birkánként. Tehát jól felfogott
anyagi érdekük, hogy minél gyorsabban dolgozzanak. Az ebből fakadó sérülések az
egyszerű karcolásoktól egészen a csonkolásokig terjednek. A gyors munkának a
birkák tőgye, pénisze, füle mind áldozatul eshet és esik is nap mint nap. Végül
akárcsak a tehenek, a juhok is hamar kiöregednek az iparból, ilyenkor
természetesen eladják őket egy vágóhídnak. A gyapjúiparáról híres Ausztráliából
a kiöregedett birkákat hosszú hajóutakon szállítják a világ különböző távoli
pontjaira, ahol levágják és elfogyasztják őket. 
